Folytatódik a visszatekintés. A következtetések szükségszerűen szubjektívek, itt-ott talán sarkosak is, az őket megalapozó tények viszont természetszerűen vitathatatlanok. Kitérünk a szezon általános jellemzésére, a versenyrendszerre, a bajnokságban foglalkoztatott idegenlégiósokra, végül rövid összegezést adunk.

Mit mutat a tükör?

Korábban egy másik helyen azon melegében, a bajnoki címet végleg eldöntő mérkőzés után néhány órával megfogalmaztam már egy empirikus választ. Hosszabb megfontolás után sem találtam jobb feleletet arra a kérdésre, hogy milyen is volt az NB I-ben a 2013/14-es szezon: szerencsés. Mindenek előtt azért, mert igazán komoly sérülést egyetlen játékos sem szenvedett. Ez a tény azonban némileg elfedi azt a szomorú körülményt, hogy sem az eltelt szezonban nem volt, sem a következőben nem lesz továbbra sem kötelező képzett sportorvos és/vagy sportgyúró jelenléte a hivatalos mérkőzéseken.

Szakmailag is szerencsés volt a szezon: egyetlen kritikus pozícióban sem alakult ki pontazonosság a bajnokság azon szakaszában, amikor kevésbé kedvező feltételek mellett dönteni kellett volna felső- és alsóházra való szétválasztás, illetve a helyosztó párok kialakítása céljából. Nem elképzelhetetlen, hogy vitákra adhatott volna okot a nem teljesen egyértelműen fogalmazó Versenykiírás. A mérkőzések kimenetele – ahogy már korábban rögzítettük – úgy alakult, hogy mind a bajnoki címet, mind a kiesőt nagy biztonsággal meg lehetett nevezni az alapszakasz 14 fordulóját követően. Ezen a rájátszás már annak ellenére sem tudott módosítani, hogy csupán az adott hat mérkőzés alapján a felsőházban a majdani harmadik helyezett szerezte a legtöbb pontot, az alsóházban pedig végképp más sorrend alakult volna ki.

Amiért pedig a leghosszabb hálaimát kell elrebegniük a szervezőknek: a helyosztó párokban rendre az a csapat lett a győztes, amely jobb pozícióból kezdte a párharcot. Tegyük hozzá: ha a most lezárt szezont a következő évad szabályai szerint játszották volna a csapatok (az alapszakasz összes pontja bekerül a rájátszásba), akkor a mezőny még inkább széthúzódott volna. Ez csak annyit módosított volna, hogy amennyiben a helyosztó párokban a sorrend megfordul, az még váratlanabb és a dolgok addigi menetének még inkább ellentmondó lett volna.

Van, aki ezt „izgalmasnak” nevezi, mások „igazságtalannak” - holott a két állítmány éppen hogy együvé kívánkozik, hiszen az „izgalom” legfőbb forrása éppen az, hogy vajon sikerül-e a végkimenetelt „igazságtalanná” tenni (bár én más szót használnék). Egy kérdésem azért volna mindazokhoz, akik ezt a lebonyolítási módot kiötlötték, első körben vitára bocsátották, beleegyezésüket adták, írásban lefektették, beterjesztették, hatályba léptették, és most – ismerjük el: következetesen – a létjogosultságát hangoztatják. A kérdésem nagyjából így hangzana: Előfordult már, hogy azért kaptál igazgatói intőt, mert a padtársad az órán (valaki mással) csevegett?

Egyéb tényezők

A Magyar Kupa sorozatot itt csak abból a szempontból említjük meg, hogy mivel a legfelső osztály csapatai csak a nyolcaddöntőben csatlakoztak, a legtovább eljutó csapatoknak is – a döntő kivételével – csupán három plusz meccsnyi többletet jelentett a részvétel, ráadásul külön e célra felszabadított hétvégeken.

Ha nem is vízözönként árasztják még el, de már belekóstoltak a bajnokságunkba kimondottan jó kvalitású idegenlégiósok. Érdemes megemlíteni a Viktóriát erősítő sokoldalú Heike Manhart nevét, akit a csapatok nemrég az évad legjobb labdarúgójának választottak. Ha meg nem sérül a fontos meccsekre, akkor egész biztosan versenyben lett volna vele Manja Benak, a Ferencváros betonbiztos és megnyugtatóan labdabiztos védője, aki amúgy az ellenfél kapujának közelében sem veszélytelen. Egyértelműen színt vitt a reménytelennek tűnő helyzetben a Honvéd játékába a légiós trió – ennek a történetnek a szálai azonban még elvarratlanok. És komoly ellenfelek ellen is gólerősebbé tette a Ferencváros támadó játékát Giovanna de Oliveira, akiben még a mutatottnál is több lehet. Az Astrában Dominika Dikanová még nem lett alapember, ő a jövő ígérete lehet. A most felkerült Dorog szlovák légiósainak igazi értékét a következő szezon mutatja meg. A mérleg „import” oldala egyértelműen jelzi, hogy az eredményesség javításának egy bevált útjáról van szó; természetesen itt is a mérték és arány a döntő.

Létezik természetesen a mérleg „export” serpenyője is: folytatódott labdarúgóink kiáramlása más országok bajnokságaiba, bár az iránytű fordult vagy 180 fokot. A hasonló, vélhetően rövid időtartamú vendégjátékok egyrészt járhatnak kedvező egzisztenciális hatással, másrészt alkalmat adhatnak egy monotonná váló feltételrendszerből való kiszakadás révén szakmai és hangulati megújulásra is.

Összegezzünk

Ez nem lesz hosszú, mert csak a legfontosabbakat gereblyézzük ide a fenti mondatkazalból és szóboglyából.

1. Kívánjuk, hogy a következő szezonban is kerüljék el a játékosokat a komoly sérülések, betegségek.
   
   
2. Fontosnak tartanánk a bajnokság minden osztályában és korcsoportjában sportorvos és/vagy sportgyúró jelenlétét legalább a mérkőzéseken, de célszerűen a csapatok minden tevékenysége során.
   
   
3. Reméljük, hogy az események előbb-utóbb elfeledtetik a szervezőkkel a „helyosztó” nevű agyrém erőszakolását. Általánosabban közelítve: célszerű lenne nagyobb rugalmasságot vinni a versenyrendszerbe, hogy legalább részben követni lehessen a szezon kezdete előtt még rendkívül sok bizonytalansági tényezőt tartalmazó valóságot.
   
   
4. Annál is inkább a klubok (és az utánpótlás-válogatottak, amíg versenyben maradnak) kapjanak meg lehetőleg minden elérhető financiális támogatást, mert a legközelebbi felnőtt világeseménynek még a selejtezői is legalább másfél évnyi távolságra vannak.