Az alábbi, valóban csapongó gondolatok szándékosan szubjektív jellegűek. Szívesen veszem, ha bárki kifejezi a kapcsolódó gondolatait - akár egyetért a leírtak egy részével, akár vitatja azokat.

Előtörténet

Személyes életemben is, és abban a családban is, amelynek „feje” lettem, mindig nagyon fontos szerepet játszott a sport. Mindhárom gyerekem gyakorlatilag professzionális szinten űzte és űzi máig is a maga egy vagy több sportágát. Nem nevezem meg őket, mert ezek a gondolatok nem róluk szólnak. Fontosabb, hogy az újfajta társadalmi berendezkedésünk hajnalán, 1990-ben éltem a lehetőséggel: megalapítottam az idegen nyelvi és sport-információs szolgáltatásokkal foglalkozó vállalkozásomat, amely máig működik. Ennek keretében csapatsportokhoz (női röplabda, férfi kispályás labdarúgás) kapcsolódóan eseményszervezőként, szponzorként belekóstoltam a teljesítménysportot körülvevő környezetbe.

Személyes ismeretséggel megalapozva, a 2005 nyarán kezdődő felkészülés, majd a 2005/2006-os szezon első néhány mérkőzése erejéig kísértem figyelemmel egy angyalföldi bázisú felnőtt és utánpótlás női nagypályás focicsapat edzéseit, mérkőzéseit és egyéb körülményeit. A csapat több szerencsés esemény egybeesésének köszönhetően tölthetett el egy szezont a legfelső osztályban. A látottakból és tapasztaltakból viszonylag gyorsan levontam azt a következtetést, hogy az akkori körülmények nem kedveznek annak, aki komoly támogatóként szeretne a női labdarúgás mellé állni. Az egész eseménysorozatra (a legfelső szintű női bajnokság szervezeti, jogi, pénzügyi, sportszakmai, dokumentációs rendszere) a messze nem pozitív értelmezésű „amatörizmus” szó volt jellemző.

Ha egyetlen momentumot kellene megnevezni az elfordulásom fő okaként, akkor azt mondanám: életveszélyes gyakorlat volt, hogy a sportegyesületek nem foglalkoztattak megfelelően felkészült egészségügyi személyzetet: a mérkőzéseken (is) jelen levő sportorvost, sportmasszőrt, aki szükség esetén azonnal képes beavatkozni. Megtehették, hogy ezt elmulasztják, hiszen a versenyszabályzat ezt nem is kívánta meg; annyit írt elő, hogy álljon rendelkezésre a mérkőzés helyszínén egy szabványos tartalmú mentődoboz. Elég éles volt a kontraszt a férfi mérkőzésekhez képest, ahol a csapatok megfelelő szakszemélyzetén felül legalább készenléti mentő gépkocsi kirendelése is kötelező volt.

Napjaink

Nyolc év telt el azóta, és ezen a nyáron egy rendkívül sikeres női nagypályás labdarúgó Európa-bajnokság 12 résztvevős végső szakaszát követtem végig a tévén. A látottak és a rokonszenves és hozzáértő szakkommentátor észrevételei – többek között a megújulás feltételeire, az elfogadott fejlesztési stratégiára tett utalásai – annyira fellelkesítettek, hogy azt gondoltam, újra szerencsét próbálok.

Jelen szöveg megírásáig három forduló zajlott le a JET-SOL Liga nevet viselő legfelső szintű magyar női nagypályás labdarúgó bajnokságból. Ez alatt két teljes mérkőzést láttam és további háromnak gyakorlatilag csak az első félidejét, amely alatt az adott meccsek kimenetele egyértelműen eldőlt.

Többször is tanúja voltam kínos, teátrális, nevetséges jeleneteknek egy-egy mérkőzés felvezetése során. Amikor a játékvezető sípjelével az oldalvonalhoz hívta a két csapatot, hogy bevonuljanak a játéktérre, az egyik vagy mindkettő először eljátszotta a „fogadkozás” nevű jelenetsort: összekapaszkodunk, kört formálunk, előrehajolunk, nyilván elhangzik valamiféle csendes fogadalom, majd vezényszóra egy óriási üvöltés: a csapat neve. Csak ez után ment ki a két csapat a kezdőkörhöz, ahol a hagyományok szerint egy sorba állva üdvözölniük kellene a nézőket. Ehelyett mi történt? Megismétlődött a „fogadkozás”, még szerencse, ha csak az egyik csapat részéről. Azután megfordultak, és megint… Borzasztó! Megvan ennek a rítusnak a bevált helye és ideje: a saját térfélen, egyetlen egyszer, miközben a csapatkapitányok elvégzik a kezdést megelőző ceremóniát. Szokjatok le erről, lányok!

És most visszautalok arra, miért is fordultam el nyolc évvel korábban a sportágtól, és a visszatérést megkísérelve miért voltam kíváncsi arra, hogy ebben előnyére változott-e a helyzet. Már az első fordulóban meglátogatott mérkőzés után, amelyen a vendégcsapatot a játékosain kívül csak egyetlen edző és a sportegyesület elnöke képviselte, megkérdeztem a játékvezetőt, hogy nem előírás-e sportorvos és/vagy sportmasszőr jelenléte mindkét csapat kispadján. Egyértelmű volt a válasz: a Versenykiírás és a kapcsolódó dokumentumok továbbra is csupán egy mentőláda meglétét írják elő. Kiegészítés: Amikor e sorok íródnak, a legfelső szintű bajnokságból 22 mérkőzést játszottak le. A hivatalos jegyzőkönyvekből kiolvasható, hogy mindössze két olyan csapat volt, amelynek kispadján minden mérkőzésen ült gyúró. Két további csapatnak egy vagy két hazai mérkőzéséről mondható ez el, négy csapat pedig - közöttük az elmúlt négy szezon bajnoka - egyetlen mérkőzésén sem foglalkoztatott gyúrót vagy orvost.

Észrevételek a fejlesztési stratégiához

Az MLSZ Női Bizottsága által összeállított dokumentumhoz (lásd itt) még a bajnokság megkezdése előtt az alábbi észrevételeket tettem (dőlt betűvel idézem a dokumentum megállapításait):

1. Az „Állapotfelmérés” rész gondos, alapos munka, de arányaiban kicsit túlsúlyosnak tűnik. A névlegesen 38 oldalból 19-et, pontosan a felét foglalja el, miközben – értelemszerűen – a többi részben is bőven előfordulnak a jelenlegi helyzettel foglalkozó bekezdések.
2. „A rájátszásban a csapatok (alsóház, felsőház), körmérkőzéses, kétfordulós rendszerben, oda-vissza alapon mérkőznek meg egymással […]. A rájátszásban résztvevő csapatok […] az alapszakaszban egymás ellen elért eredményeiket magukkal viszik.”  A második mondat ellentmond az előzőnek, mert ez így nem kettő, hanem négy forduló, csak az első kettőt már lejátszották. Én személyesen jobbnak tartanám tiszta négy szakaszos teljes forduló megrendezését. Ebben a témában további megfontolások a Versenykiírással foglalkozó részben találhatók.
3. „A női labdarúgás tömegesítésének első számú célpontja az iskola.” Ebből a megállapításból bátrabb következtetéseket kellene levonni. Később szerepel is erre utalás: „Még ennél is jobb, ha a (női) labdarúgás megjelenik az oktatásban.” Igen, az USA-ban eléggé jól bevált! 
4. A rajtengedély feltételei között: …” 3. az MLSZ vonatkozó szabályzataiban meghatározott edzők és más sportszakemberek megbízása;” A mérkőzéseken is jelen levő sportorvos, de legalább megfelelő képzettségű sportgyúró alkalmazása szükséges (legalább a hazai csapat részéről). Hiányában a játékvezetőnek nem volna szabad engedélyeznie a mérkőzés megkezdését!  Később szerepel egy megállapítás: „Olyan luxusra, mint […], masszőr, […] nem, vagy csak ritkán jut forrás.”
5. „A játékvezető-képzésben jelentsen előnyt a játékosmúlt.” Nem értek egyet elvben sem, és inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy a játékosok kapjanak rendszeresen ismétlődő képzést a játékszabályokból. A játékvezetők játékosmúltja semmiképpen ne legyen első rendű preferencia-szempont. Előzze meg a fizikai, pszichikai, pedagógiai alkalmasság, az általános intelligencia, a felelősségtudat, stb. 
6. A futball és a futsal viszonya fejezet: „Korlátozást csak a játékosok sportszerződései jelenthetnek, amelyekben amatőr sportoló és a sportszervezet köthet egyéb sporttevékenységet kizáró megállapodást.” Ennyi szerintem bőven elég. Két különböző sportágról van szó – futsal helyett lehetne akár kalapácsvetés vagy szinkronúszás –, a játékosok pedig döntésképes, érett személyek.
7. A Sajtókapcsolatok, kommunikáció fejezeten érződik egy, a területen jártas szakember gondolkodása, tapasztalata. A „Felmérés” mellett ezt tartom a legprofibb résznek – különösen, ha legalább a csírái kezdenek megvalósulni…

Mivel a dokumentum stratégiai jellegű, elfogadható, hogy egyféle általános és elvi jelleggel fogalmazódnak meg a pontjai. Ugyanakkor elég részletes ahhoz, hogy realisztikus megvalósítási tervvé legyen átalakítható, akár már csak azzal is, hogy az egyes pontokhoz hozzárendelik a határidőt, a felelőst, esetleg a forrásszükségletet, a finanszírozás módját és az egyéb szükséges feltételeket.

Észrevételek a Versenykiíráshoz

A 2013/14 szezonra érvényes Versenykiíráshoz (lásd itt) kapcsolódó észrevételeim:

• A 3. pont D) és E) alpontjához: Nem esik szó arról, hogy az MLSZ miféle módon számol el a sportszervezetek által befizetett nevezési díjakkal és tagdíjakkal. Ugyanitt egy és ugyanarra a fogalomra hol a "tagdíj", hol a "tagsági díj" kifejezés szerepel.
• Az 5. ponthoz: Összeadási hiba.
• A 6. pont B) alpontjához: A rájátszásos rendszerről már szó esett; a magam részéről nem vagyok a híve, de elegendő egyéb (nem kifejezetten szakmai) alapos indok esetén el tudom fogadni, kísérletképpen.
• A 6. pont C) alpontjához: Ezt a lebonyolítási rendszert semmiképpen nem tudom támogatni. Két szomszédos helyezésű csapat között akár tíz vagy több pont különbség is kialakulhat, ám a hátrább állónak elég két 0-0 végeredményű meccset játszania és tizenegyesekkel megelőzheti a másikat.
• A 16. pont D) alpontjához: Az itt szereplő előírást egyetlen csapat egyetlen játékosa sem teljesíti. Az alpont nem tartalmaz szankciót.

Javaslatok

Annak függvényében, hogy sikerül-e újabb központi anyagi eszközöket szerezni a magyar női labdarúgás számára (TAO, UEFA, média), felmerülhetnek hasznos felhasználási területek. Ezek közé tartozhatnak az alábbiak:

1. Sportbiztosítás
   
   Szerződést lehetne kötni az MLSZ és egy megfelelő biztosítótársaság között, és olyan speciális sportbiztosítást kötni első lépésben az NB1-es felnőtt, később a legfelső szintű utánpótláscsapatok, majd fokozatosan lehetőleg minél több sportcsapat játékosaival, amelyek legalább alapvető szolgáltatást nyújtanak a játékosoknak a mérkőzéseken, edzéseken, illetve az oda és onnan való, megszokott útvonalat érintő utazásokon bekövetkező személyi sérülésekre, de akár anyagi károkra is. Ennek éves díja biztosan nem volna túlságosan magas, a tömeges jelleg miatt további kedvezmény kapható, sőt, az MLSZ akár jutalékra is tarthatna igényt (amellyel természetesen önkéntesen hozzájárulhat a játékosok által fizetendő díjhoz). De akár még az is lehet, hogy a biztosítótársaság ezt a szolgáltatást szponzorként nyújtja, amiért cserébe médiaszereplést kap. Ha ilyen biztosítás létezik, akkor könnyebb a játékos és az egyesületek közötti egyéni szerződésbe olyan pontokat belevenni, amelyekkel a sérülés kockázata csökkenthető (pl. részvétel egyéb sportrendezvényeken).
   
   
2. Követő jellegű fizikai állapotfelmérés
   
   Legfelső szinten, a felnőttek között is számos nagyon fiatal játékos szerepel. Hasznos volna első lépésben legalább rájuk, később fokozatosan másokra is kiterjedően létrehozni és naprakészen tartani egy olyan komplex egészségügyi és fiziológiai értékelési rendszert, amelynek keretében legalább félévenként, később talán gyakrabban, komplex és objektív méréssorozatokkal követhető nyomon a játékosok fizikai állapota. Az ilyen adatsorok sokat segíthetnek a játékosok egyénre szabott fejlesztésében, de fontos dokumentumok lehetnek az esetleges külföldre szerződésüket érintő tárgyalásokon is.
   
   

Versenyrendszer

A jelenlegi legfelső szintű felnőtt nagypályás női labdarúgó bajnokságban nyolc csapat vesz részt. Közülük hat (!) Budapesten játszik és készül. Ennek a hat csapatnak a két szakaszból álló teljes őszi szezon során összesen mindössze egyszer-egyszer kell Szegedre és Szombathelyre utaznia. Az őszi szezon két szakaszára elkészített sorsolásból látható, hogy például a Femina csapatának az első szakasz hét fordulója során ki sem kell mozdulnia Budapestről, ezzel szemben a két vidéki csapatnak ősszel hatszor kell Budapestre, egyszer pedig – az egész országot átszelve – egymáshoz utaznia. Mindez abból adódik, hogy a bajnoki rendszer országos szintű, aminek egyetlen elfogadható oka (állítólag) az, hogy az UEFA csak ebben az esetben fogadja el az országos bajnok nevezését a női Bajnokok Ligájába.

Tudomásom szerint az egyesületek anyagi mérlegének egyik legnagyobb összegű komponensét teszik ki az utazási költségek. Ha ebből a szempontból közelítjük a kérdést, ésszerűen vetődhet fel, hogy vajon – a végső helyezések eldöntését illetően – az amúgy is vegyes rendszerű bajnoki versenyrendszernek nem lehetne-e racionális alternatívája egy alapvetően regionális alapszakasz, majd a régiók dobogósainak vegyes rendszerű tornáján (csoportmérkőzések, majd kieséses szakasz) el lehet dönteni az így országosnak tekinthető bajnokság helyezéseit. Ehhez kiinduló lépésként meg kell rajzolni a jelenlegi NBI-es és NBII-es csapatok székhelyét feltüntető térképet, megadni, hogy egy-egy adott településen hány csapat indul – ettől kezdve egy széles körű egyeztetés keretében lehetne létrehozni a régiókat.

Kapusedzések

A legfelső osztályban hat Budapesten játszó és készülő csapat szerepel. Tudomásom szerint a Honvéd női csapatainak kapusai a férfi csapatok kapusaival együtt összevont foglalkozásokon vesznek részt a volt válogatott kapus, Koszta János irányításával. Nem tudom, hasonló-e a helyzet az MTK, Ferencváros, UTE esetében; nyilván eltérő a szituáció a két másik budapesti csapatnál. Talán meg lehetne kísérelni, hogy a női (felnőtt és utánpótlás) csapatok kapusai számára nyitottá váljanak a Honvédnál folyó kapusfoglalkozások.

Összegezés

Ésszerűen feltehető a kérdés: végül is milyen céllal íródott le mindez? Nem kezdem el bizonygatni, hogy nem kötődöm egyetlen csapathoz vagy sportszervezethez, vagy hogy a néhol kritikus hangvétel ellenére a szándékom pozitív. Az összeállított stratégiai fejlesztési terv egyértelműen vonzó kibontakozási utat jelöl meg. Ha sikerül a pályákon látható valóságot ehhez az elképzeléshez közelíteni, akkor fokozatosan, következetesen, a kellő mennyiségű és minőségű munkával elérheti a célját.