Nem tudom még, hogy ezt az eszmefuttatást egyáltalán közre fogom-e adni, és ha igen, akkor miféle fórumon. Meglehet, hogy egy fiktív országban egy kitalált csapatsportban tevékenykedő személy szájába adva hangzik majd el. Egyelőre csak rögzítem a gondolatokat – hangsúlyozva, hogy azok csupán egy kívülálló szimpatizáns gondolatai –, és majd meglátjuk, mivé formálódnak. Megengedem, hogy esetleg elsietettnek tűnhet már most véleményt mondani, hiszen a módosult feltételek mellett még csak éppen hogy lezárult az első teljes szezon. Hasonló esetben talán jó megoldás lehet a végső következtetéssel kezdeni, mert akkor célzottan lehet mind alátámasztó, mind cáfoló érveket sorakoztatni. A végső következtetésem nagyjából így hangzik:

Attól tartok, hogy mi itt (majdnem) mindannyian – nem ösztönösen, nem véletlenül, hanem tudatosan és ki-ki a maga számára elfogadható érvrendszer alapján – részesei vagyunk egy kissé eltorzított önértékelésnek, de kevésbé finomkodó szóval nevezhetjük akár önátverésnek is.

Azt bizonygatjuk, hogy a szeretett sportágunkban igenis megfigyelhető határozott fejlődés, mégpedig nagyjából minden területen: a kitűzött ütemben fejlődött a szakmai rész, a szervezettség, a tömegesség, a nézettség, a média-szereplés, az infrastruktúra, az adatmozgás, megvannak a szükséges pénzügyi források. Állítjuk, hogy fokozatosan – még ha talán az elképzeltnél valamivel lassabban is – teljesülnek az elfogadott fejlesztési stratégia célkitűzései. Miközben nem sejtjük, hanem tudjuk, hogy alighanem önmagunkat csapjuk be…

Ez a bejegyzés eredetileg június legelején íródott, ám öt nap elteltével világot látott a területtel foglalkozó leglátogatottabb közösségi portálon az alábbi statisztikai adatsor:

A terület egyik beavatott ismerője jónak látta az alábbi észrevételt fűzni a táblázatos adatokhoz:

"Szerintem ezek az adatok nem a valóságot tükrözik! A "minőségi" csapatok, NB1, NB2, U15 és U17 száma épphogy nőtt, mégpedig alapvetően a férfi NB1-esek számára kötelező női U15-ösökkel, ami jó döntés, csak kevés. A megyei bajnokságok csapatánál is vitáznék, mert szerintem 2011-12-ben nem három megyében volt bajnokság. Budapest, Pest, Fejér megyében biztos volt, de gondolom, Hevesben és más megyékben is. A Bozsik intézményi programnál meg a létszámot nem hiszem el. Mert ha igaz az 584 csoport és 13120 fő, akkor egy csoportban kb. 23 játékosnak kéne lennie, ami biztos, hogy nincs így: 23-as kerete kevés csapatnak van. Az egész csak statisztika és ugye tudjuk, hogy „csak annak a statisztikának hiszek, amelyet én hamisítottam." És még egy sor kérdésem lenne: pl. egy és ugyanaz a lány hány helyen van beszámolva, stb. Minőségi utánpótlás-nevelésről már ne is beszéljünk, tisztelet a kivételnek. Igazi valós tömegesítés kell, mert enélkül nincs remény. Kíváncsi lennék a 12-15 éves lányok létszámára."

A fenti kételyekhez többen is csatlakoztak. Az egyértelmű fejlődés jeleinek bizonyos hiányáról talán a legkevésbé a terület cselekvő alanyai, maguk a focista lányok és asszonyok tehetnek. Megvan az ő részük is benne, természetesen. Nem lehet elmarasztalni azokat az áldozatkész szakembereket sem, akik esetleg évtizedek óta, energiájukat, kapcsolataikat, szabadidejüket, sokszor saját pénzüket latba vetve, szinte hétről hétre tartanak életben egyesületeket, működtetnek csapatokat. Kijár a megbecsülés akár a legszerényebb összeggel, termékkel vagy szolgáltatással beszálló támogatóknak is. Nyugodtan közéjük sorolhatjuk azokat a jól bejáratott média-fórumokat is, amelyek elméletileg a nézők, olvasók széles köréhez juttatnak el rendszeresen tájékoztatást.

Ott van azonban Őfelsége, a nagybecsű Férfi Labdarúgás… Lehangoló, hogy ez terület, amelyen lassan harminc éve egyetlen valamire való nemzetközi eredményt nem sikerül elérni, amely hatvan, de legjobb esetben is közel ötven évvel korábbi sikerek dicsfényével próbálja leplezni saját szürkeségét, nagyrészt tudomást sem vesz a női labdarúgás létéről. Kényelmesen elgurigázgatnak a maguk Mennyei Bajnokságában, soha nem látott pénzekért – és feltehetően még nagyobb összegek fordulnak meg a fogadási csalásokban, amelyek terén viszont a „fejlődés” exponenciális. Amíg itt a hozzáállás meg nem változik, remény sincs a női focink előrelépésére. Meg kell nézni, hogy a vad pályaépítési kampányok mellett milyen körülmények között rendeznek női mérkőzéseket – ha sikerül nekik egyáltalán helyet szorítani. Csak egy futó összevetés: miért van az, hogy a férfi vízilabdázók kezdettől fogva nem hogy nagy kegyesen befogadták, de egyenesen büszkék a női szakág létére és eredményeire? Van egy gyanúm: attól tartok, egyszerűen az átlagos intelligencia-mutatók közötti eltérésben lehet a fő magyarázat.

A másik feltétele a fejlődésnek a piramis talpára állítása. Amíg jobbára csak szólam marad a tömegesítés, a vidék felé való nyitás, addig egyszerűen már az alapoknál elsorvad a tehetséggondozás, a kiválasztás, a felfelé áramlás. Van továbbá egy speciális terület, az általános iskolák: hiába a kislányok alsó tagozattól kezdődő intenzív bevonásának szándéka, mert ott áll a vártán kivont rózsás karddal egy másik Őfelsége: a Nemzeti Kerettanterv, és hű udvaronca, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ.

Attól tartok, le kell mondanom eredeti ötletemről: a fiktív országban űzött kitalált csapatsport jelenének és jövőjének taglalásáról. Van ugyanis a fentiekben néhány nagyon is konkrét utalás… Az azonban megtörténhet - a labdarúgástól nagyon messzire eső körülmények miatt -, hogy az új szezon kezdetétől egy másik, nem fiktív ország női labdarúgása lesz az észrevételeim fókuszában. Mindannyiunk szerencséjére ... (?)