Hosszú, de kudarcokkal bőven tűzdelt hobbilabdarúgó-pályafutásom során (nagypálya, kispálya, városligeti dühöngők) mindig védő és kapus poszton tehetetlenkedtem. A focicsukát a hierarchia legaljára jutva: játékvezetőként akasztottam szögre. Azóta már csak figyelem a mérkőzéseket, az észrevételeimet rövidebb-hosszabb írások formájában adom közre ebben az általam szerkesztett blogban és az azonos nevű közösségi oldalon. Arra gondoltam, hogy ugyanitt egy interjú-sorozat keretében bemutatok néhány tehetséges fiatal női labdarúgót.

Amikor a sorozat ötlete ez év május közepén megfogalmazódott bennem, követtem a labdarúgó csapatépítési kézikönyv első íratlan parancsolatának („Végy egy kapust!” ) sugallatát, vettem tehát egy kapust, aki itt is ül velem szemben: Bíró Barbara, az UTE-Profisport NB1-es csapatának hálóőre. Meccseken, Zuhanyhíradó-összefoglalókban talán már többen is találkozhattak a nyúlánk, karcsú, fiús frizurájú hölggyel. Ha azonban valakinek mégsem volt még hozzá szerencséje, nosza, hívjuk segítségül az MLSZ által a bajnokság mérkőzéseiről készített mérkőzés-összefoglalók egyikét. Sokáig válogathatnánk közülük, mert nem egyben tétetik említés Barbi sorsdöntő pozitív szerepéről a mérkőzés alakulásában - illetve, konkrétan: a változatlanul maradásában.

- Folytassuk akkor merész, szokatlan, formabontó módon: rövid bemutatkozással.

- Jelenleg két meghatározó dolog van az életemben: középiskolás vagyok és amatőr labdarúgó. Az újpesti Bródy Imre gimnázium sporttagozatos osztályában vagyok végzős, az írásbeli érettségin túl, a szóbelin még innen…

Az érettségi mellett készülök angol közép- vagy felsőfokú nyelvvizsgára. Érettségim már van belőle, németből is készülök érettségizni és szeretnék később nyelvvizsgázni is. A napjaimat a tanulás mellett az edzések, mérkőzések teszik teljessé, hiszen az idei labdarúgó szezonban is végzősöknek mondhatjuk magunkat, most már azt is tudhatjuk, hogy a hatodik helyet sikerült elérnünk.

Vannak barátaim, mind otthon, mind itt a fővárosban, de az igazat megvallva a rengeteg edzés és meccs mellett kevés alkalmam akad úgymond a magánéletre, barátokra, esetleg szórakozásra. De tudom, hogy sportoló vagyok és ezt vállaltam. Ami a civil életem folytatását illeti, minden oldalról végiggondolva úgy döntöttem, hogy idén nem jelentkezem felsőfokú képzésre, inkább igyekszem megszilárdítani azt a pozíciót, amelyet a sportban elértem. Szeretnék viszont elvégezni egy OKJ-s gyógy- és sportmasszőr tanfolyamot, és talán belefér egy kezdő játékvezetői és/vagy edzői tanfolyam is. Egy év elteltével vagy a Rendőrtiszti Főiskolára, vagy az Adyligeti Rendészeti Szakközépiskolába jelentkeznék.

- Ugorjunk vissza néhány évet. Hogyan kezdődött, hogyan élt a kisiskolás Barbi?

- A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyírbátorban születtem, de kisgyerekként egy kis faluban, Encsencsen éltünk nagyszüleimmel és édesanyámmal. Azután Nyírbátorba költöztünk, ott jártam iskolába, ott találkoztam a focilabdával, és ez, jelenleg úgy tűnik, végzetes volt… Majd a Báthory István Gimnázium és Szakközépiskolában kezdtem a középiskolai éveket.

- Volt a futballnak valami családi előzménye?

- Édesapám mezőnyjátékos volt, nagypapám viszont kapus, akárcsak édesanyám sógora és az idősebbik unokatestvérem. Hát, úgy tűnik, ezt az utóbbi sorozatot folytatom… A labdarúgás nálunk „családi hagyomány”, ha nevezhetem annak. Jelenleg nem sportolok mást, nem is lenne időm mással foglalkozni.

- Hogyan kezdődött a futballista pályafutásod?

- Még az általánosban, úgy hét éves koromban kezdtem el a labdarúgást. Az akkori srácok, az osztálytársaim tanítgattak. Akkoriban már játszottam mezőnyben is velük, de ha kapus kellett, néha azon a poszton is bevethető voltam, nem volt probléma. Az volt a lényeg, hogy menjen a játék. Azóta mindig akkor éreztem csak jól magam, ha futballpálya vesz körül és gurul, pattog vagy süvít a labda, és ki merem mondani: ez a mai napig így van. Egyre többet fejlődtem az ilyen grundfocik alkalmával, így összeszedtem a bátorságomat (mert ez elengedhetetlen volt egy lány számára) és elmentem a helyi pályára, a fiúk edzésére. Nem mondom, hogy eleinte könnyen ment: nehezen viselték, hogy egy lány van köztük a csapatban. De engem ez nem tántoríthatott el. Az első „komoly” edzés után már készült is a labdarúgói-igazolásom, amiről akkoriban még nem is tudtam, hogy mit jelent.

Tizenhárom éves voltam… Számos teremtornán vettünk részt, de nagypályás mérkőzéseken is szerepeltem velük együtt, persze mezőnyjátékosként. Bejutottunk országos versenyekre és egy vidéki kiscsapatnak hatalmas öröm volt, hogy a fővárosba jöhet, és azt csinálhatja, amit szeret. A fiúknál általában szélső védőt játszottam, kisebb-nagyobb sikerekkel. Rengeteg mindent tanultam tőlük és az edzőktől, éreztem, hogy sokat fejlődtem.

- Van egy bizonyos korhatár, amelyen túl a lányok már kénytelenek külön csapatban játszani. Ez hogy kezdődött nálad?

- Igen, már az általánosban is alakult iskolai lánycsapat, persze, hogy abban is részt vettem. Gimnazistaként Nyírbátorban a Lőrincz Sándor által irányított lánycsapattal a megyei keresztpályás bajnokságban indultunk: félpályán, keresztben, 5x2 méteres kapukra játszottunk. A helyi középiskola és a szakközépiskola adta a csapatunkba a lányok többségét. Az első szezonban, a 2010/2011-es évben a tíz csapatos mezőnyben az újonnan induló csapatok közül a legjobb, az előkelő 5. helyet értük el, viszont a következő szezonban már bajnokokként végeztünk. A megyében az év legjobb csapata lettünk, az edzőnk, Lőrincz Sándor lett az év legjobb edzője, az év játékosa címet pedig én kaptam.

- Ekkor már végleg eldőlt, hogy kapus leszel?

- Mivel pályafutásom alatt a bal bokám súlyosan (szerencsére nem kellett műtét), a jobb bokám gyengébben sérült, a mezőnyjátékosi álmaimat el kellett felejtenem az egészségem érdekében. Így lettem a középpálya tengelyéből hálóőr. Nem állt távol tőlem ez a poszt, hiszen amikor kapusposzton szűkölködtünk, bevethető voltam bármikor, de gyakorlatilag bármelyik másik poszttal is így álltam.

- Hogyan, mikor kerültél a fővárosba, az UTE-hoz?

- A bajnoki arany (2012 május vége) után úgy gondoltam, hogy szívesen kipróbálnám magam erősebb bajnokságban. Egy internetes blogon láttam, hogy játékosok csapatokat, csapatok pedig játékosokat kerestek. Úgy gondoltam, egy próbát megér. Kaptam is rengeteg ajánlatot próbajátékokra, edzésekre. De vidéki „kislányként” kellett gondolkodni. A nagy lehetőség akkor jött el, mikor az újpestiek U17-es csapatának akkori edzője, Jakó István válaszolt az interneten küldött kérdéseimre, rengeteg segítséget kaptam tőle. Szerencsémre az NB1-es csapatuk Nyíregyházán játszott bajnoki mérkőzést pár hétre rá, így Oroszi Sándorral, mostani edzőmmel személyesen tudtunk találkozni. 2012 nyarán egy hetet töltöttem Újpesten, próbajátékon, aztán pár napos edzőtáborban voltam velük Nyíregyházán; meg voltak elégedve velem, így létre jöhetett az átigazolás.

- Milyenek voltak az első élményeid egy nagycsapat, az UTE játékosaként?

- Szeptember közepén kész lett az igazolásom, és az U17-ben a 3. fordulóban rögtön egy derbin debütáltam. A Ferencváros ellen játszottunk, 3-1-es vereséget szenvedtünk, de úgy gondolom, hogy jól védtem a bemutatkozó mérkőzésemen, és jó benyomást tettem mindenkire. Még ugyanebben a félszezonban, november elsején debütáltam az NB1-ben az Astra ellen: szakadó esőben 5-0 arányú vereséget szenvedtünk. Rosszul éreztem magam a meccs után, mert egy vereség mégis csak vereség, de Sanyi bácsi megnyugtatott, hogy első felnőtt mérkőzésnek nem volt ez olyan rossz.

- Akkor most kérlek, próbáld meg jellemezni önmagadat, mondjuk egy kapusedző szemével. Erősségek, gyenge pontok, irányító képesség…

- A posztomhoz képest kissé alacsony vagyok, de ha elvégzem a kellő edzésmunkát, a rugalmasságommal, ütemérzékemmel ezt tudom kompenzálni. A szögletekre, felívelt labdákra bátran ki merek lépni. Úgy érzem, az egy-egy elleni szituációk is az erősségeim közé tartoznak. Azt gondolom, ebben segítenek a korábbi mezőnyjátékos tapasztalataim. Eddig a kirúgásokkal voltak problémáim, részben még most is, de szépen lassan ezt is fejlesztem és mindent helyrehozok. Ha lehetne, nagyon szívesen kérném el sok más kapustól a testmagasságukat… A viccet félre téve, Koszta Jánostól, aki a kapusedzőm, szeretnék minden tulajdonságot „elsajátítani” és ezt kapusedzések alkalmával mindig meg is próbálom. Felnézek Rá, úgy gondolom, nagyszerű példakép mindenki számára, ahogy nekem is.

- A fociszezonban hogyan áll össze egy tipikus heti programod?

- Heti programom nagyon egyszerű. Hetente legalább kétszer, de ha tehetem, háromszor veszek részt kapusedzésen, és miután ezt a munkát elvégeztem, csatlakozom a csapathoz. Olyan napokon, amikor nincs kapusedzésem, együtt edzem velük a kezdetektől. A csapatunk diákokból és dolgozó emberekből áll, ami sokszor rányomja bélyegét az edzésmunkánk hatékonyságára, de rengetegszer előfordul a meccseken is, hogy éppen csak megvan a létszám iskolai és munkahelyi elfoglaltságok miatt. Ezért van az, hogy cserekapus nélkül állunk ki bizonyos meccseken.

- Beszéljünk most egy fontos témáról, a válogatottságról. Felmerült a neved a korosztályos nemzeti csapatnál?

- Hát, ez egy furcsa helyzet… Mivel az Újpestre igazolásomig nem igazán voltam szem előtt, az U17 korosztályból ilyen szempontból kiestem. Nagy örömömre viszont valóra vált a nem is olyan titkos álmom: a felnőtt válogatott új szakmai vezetője, Markó Edina meghívott a bő felnőtt keretbe, és gyakorló mérkőzésen már játszottam a címeres mezben. Szeretném a formámat nem csak állandósítani, de fejleszteni, hogy továbbra se feledkezzen meg rólam.

- Már említetted bizonyos sérüléseidet; mi a helyzet ezzel?

- Igen, sérüléseim voltak korábban is, és sajnos vannak most is. A bokáimmal bajlódtam, aztán a kapuskodás ártalmaihoz tartozik, hogy volt, amikor rosszul nyúltam a labdáért, és akkor az ujjaimat kellett sínbe rakni. Az is előfordult, hogy a karommal volt valami gond, akkor meg gipszet kaptam. Szerencsére van biztosításom, ami hasznos dolog, főleg sportolók számára.

- Lassan két éve sportolsz a magyarországi női labdarúgás legfelső szintjén. Milyenek a tapasztalataid, van-e, amin változtatnál, ha megtehetnéd?

- Mindenek előtt nagyon örülök annak, hogy ezeket a tapasztalatokat tovább gyűjthetem, lévén hogy a csapatom továbbra is az élvonal tagja marad. Úgy gondolom, az NB1-es bajnokságnak jót tenne, ha legalább 10-12 csapatra bővítenénk a létszámot. Ha megnézzük a mezőnyt, néha közel sem egyenrangú mérkőzések vannak. Élvezhetőbbé, változatosabbá tudnánk tenni, ha több csapat találkozhatna egymással. Ha rajtam múlna, kiegyenlítettebbé tenném a pénzbeli dolgokat is.

Nem mindegy, hogy egy csapat szezononként alig 5 millióból, vagy 50 millióból gazdálkodik. A magam nevében beszélek, és nem azt várom el, hogy havi fizetést kapjak, vagy esetleg prémiumot a kapott gól nélküli mérkőzésekre, erről szó sincs! Az utazási költségek, a játékengedélyek kiváltása mind-mind költség. A pénzkérdés beleszól a női fociba is, és úgy néz ki, egyelőre nem sokat lehet tenni a megoldásért. Személy szerint sajnálom, hogy ez így van, viszont itt ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem főtámogatónk, a Profi Sport Kft. nagyvonalúságát.

- Hogyan látnád szívesen önmagadat öt, tíz év múlva?

- Első sorban tanulni szeretnék addig is, mind a futballpályán, mind az „élet pályáján”. Jól érzem magamat a magyar élvonalban, de szívesen kipróbálnám magamat külföldön is. Mindenképpen a labdarúgásban szeretnék maradni, később is, a foci mindig is az életem része marad. Szívesen edzősködnék, szeretem a gyerekeket, szeretek irányítani (néha már túlságosan is, a pályán is), és szeretném én is továbbadni azt a sok tapasztalatot és tudást, amit már eddig is kaptam, és amit még ezután kapok. Persze tíz éves távlatban majd már a családalapításra is gondolni kell…

- A kérdéseim elfogytak, köszönöm a beszélgetést - de biztosan szívesen egészítenéd ki az eddig elmondottakat.

- Vidéki és nem mellesleg Szabolcs megyei lévén úgy gondolom, mindenki olyan pályafutásra vágyik, mint a „földim”, Dzsudzsák Balázs. Annak idején nem gondoltam volna, hogy tényleg el lehet kezdeni egy pályafutást és olyan eredményt el lehet érni, amilyet ő elért, és most itt vagyok, a fővárosban. Úgy gondolom, hogy jó szezont zártam, de remélem, lesz még jobb is az elkövetkezendő időszakban. És ha lehet, meg szeretném köszönni Édesanyámnak, nagyszüleimnek, a családomnak, akik mindig támogattak abban , hogy a magyar élvonalban védhessek, és hogy eljuthattam a válogatott kerettagságig. Köszönöm az edzőimnek is: Baracsiné Terike néninek (egyetlen női edzőm, iskolai foci), Simonka Jánosnak (a fiúcsapatnál volt edzőm), Csonka Gábornak (iskolai focitornák alkalmával), Lőrincz Sándornak, és jelenleg is mindenkinek, aki foglalkozik velem, valamint nem utolsó sorban a csapatomnak, akik két évvel ezelőtt befogadtak és közösen menetelünk a jobbnál jobb eredményekért.

Lapzárta után érkezett a hír, hogy az MLSZ kezdeményezésére indított szavazáson, amelynek tétje az aktuális szezon legjobb női nagypályás labdarúgójának megválasztása, és amelynek keretében minden csapat edzője, kapitánya, valamint a legfiatalabb és a legkevésbé fiatal játékosa szavazott, Barbi bekerült az első három közé. Annyi biztos, hogy a csapatok szavazó képviselői ebben a szezonban nem találtak nála jobb kapust.