Aki a fizikában, azon belül a hullámtanban és tovább szűkítve az optikában valamennyire is jártas, annak számára nem jelent különösebb nehézséget a fenti két latin eredetű szó megfejtése. A technika területén e két szó inkább összetett szavak előtagjaként szerepel, és ebben az értelemben az előbbi egy adott frekvencia-tartománynál alacsonyabb, az utóbbi pedig magasabb rezgésszámú hullámot jelent.

Ugyanakkor az „ultra” szó, nyilván elszakadván egy valamikori utótagtól, önmagában is konkrét jelentéssel rendelkezik mind a politika, mind a sport terén. Az utóbbi alatt olyan szenvedélyes szurkolót értünk, aki – általában egy csoport tagjaként – egy adott sportcsapat mellett hitet téve nem mindig marad meg a sportszerű biztatás keretei között. De vágjuk is el azonnal ezt a szálat: az ultrák halmaza és a női labdarúgás halmaza között Magyarországon nem található közös metszet.

De vajon mi köti össze a sportot – ezen belül a női labdarúgást – és az „infra” komponenst? Szerintem az infrastruktúra szó. Történetileg úgy alakult a magyarországi női labdarúgás fejlődése, hogy olyan, többnyire egyetlen szakosztályos klubok alakultak meg (Renova, Femina, László Kórház), amelyeknek nem volt férfi labdarúgó szakáguk. Emiatt a létesítményhelyzetük elég szélsőséges volt: a jobb körülmények között működő klubok első vagy második osztályú pályákon vagy stadionokban, az ágrólszakadtabbak viszont negyedosztályú homokos síkságokon játszottak hazai csapatként. Máig emlékszem a Vágóhíd utcai Húsos-pályára…

Az ötszörös magyar bajnok, BL főtábla résztvevő MTK női csapat
bajnoki mérkőzéseinek színhelye a vasút és a temető között

A közelmúltban azután sorra alakultak – tegyük hozzá, nem mindig önszántukból – a nagy férfi labdarúgó klubokhoz kötődő női focicsapatok is, és ez a tendencia a jelenben és a jövőben tovább erősödik. Teljes áttekintésem nincs az országos helyzetről, de azt hiszem, nem tévedek azt állítva, hogy a női csapatok nagy része bizony a nagy vezető klubok edzőpályáin, utánpótlás-bázisain vagy éppen az akadémiai képzést támogató pályákon játszik, amelyek néha az elemi higiéniai feltételeket sem biztosítják sem a játékosoknak, sem a nézőknek. Utóbbira persze legyintenek a szervezők: nehogy má’ azt a harminc kósza drukkert szabadítsuk rá a drága büfékre, mosdókra és vécékre…

Gondolkodjunk el egy kicsit. Túlságosan hosszú múltra nem tekinthet vissza egyetlen női csapatsportunk sem, mégsem játszanak a női vízilabdázók a hortobágyi víztározóban, a női hokisokat sem küldik a Balaton jegére. A női kézisek, röpisek, kosarasok sem düledező kukoricagórékban fogadják ellenfeleiket. Mi indokolja az ekkora szakadékot?

A magyar női labdarúgás középtávú stratégiai fejlesztési tervében, lásd itt, erős hangsúly esik arra, hogy a vezető férfi labdarúgó klubok illetékesei sokat lendíthetnek a női foci körülményein, elfogadottságán. A teendőket hozzáértő módon részletezik a dokumentum 24. és 25. oldalán olvasható elképzelések. Reméljük, az illetékesek elvégzik az ott leírtak összevetését napjaink valóságával, és megteszik a szükséges lépéseket.