Most, hogy leírtam a címet, van egy olyan érzésem, mintha egy Sherlock Holmes sorozat egy epizódját ajánlaná egy zs-kategóriás tévécsatorna. Holott a dolog messze nem annyira rejtélyes.

Mindig nagy csodálója voltam édes anyanyelvünknek, amelyhez foghatóan hajlékony, kifejező, a legapróbb árnyalatot is megkülönböztetni képes nyelv aligha létezik. Csak egy példa: két olyan szólásunk is van, amely összeköti az „ablak” és a „pénz” fogalmát. Most csak megemlítem a „pénz az ablakban” szólást, amely nagyjából azt fejezi ki, hogy a befektetéseimmel egyenlő volt a vállalkozásom haszna, tehát sem nyereségem, sem veszteségem nem volt az ügyleten. Nem erről, hanem a másik, szintén nagyon képszerű szólásról lesz itt most szó: arról, amelyet Virág Iván fogalmazott meg a cikke címében: „Kidobtam az ablakon húszmillió forintot!” Elolvasható itt: http://tinyurl.com/krym9bq

A történetben szereplő, meg nem nevezett reménybeli szponzor által – három évre – felajánlott összeg megegyezik az NB1 szintű női nagypályás labdarúgó bajnokság névadó szponzora által egy évre nyújtott összeggel. Anélkül, hogy ismerném ennek a megállapodásnak a részleteit, megkockáztatom, hogy utóbbi esetben inkább egy megelőlegezett bizalom megnyilvánulásáról van szó: nem lebecsülve az összeg nagyságát, a névszponzor inkább csak azt a szándékát fejezte ki, hogy figyelemmel és bizalommal kíséri a biztató jövőt ígérő szakágban történteket, mert kedvező tapasztalat esetén előnyben lehet a következő szezonra hasonló szándékkal ajánlkozó versenytársak között.

Már Virág Iván cikkének megjelenését kísérő visszhangokból is egyértelműen kiderült, hogy a leírtak széles körű egyetértésre találtak azok körében, akik sok-sok év óta benne élnek a magyar női labdarúgás világában. A felvázolt költségvetési tételeket egyáltalán nem tartják eltúlzottnak, sőt, a visszafogottság jellemző a becsült összegekre. Anélkül, hogy rendre végigmennénk rajtuk, rögzítsünk csak annyit: a végösszegként említett kb. évi 60 millió forint (nagyjából kétszázezer euró) egy topligában játszó, de még csak nem is világsztár férfi labdarúgó félhavi fizetésének felel meg… És egyet lehet érteni: ekkora összegből három év alatt nagy valószínűséggel esély lehet a reménybeli szponzor elképzelésének megvalósítására: akár az európai középmezőny, az első tizenhat csapatot követő pozíció tartós kiharcolására. Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy mindezt a versenytársak is tudják, ezért minden újabb év késlekedés növeli a lemaradásunk mértékét.

Könnyen adódhatna a következtetés, hogy ekkora évi összeget napjainkban egy-egy, a közelmúltban ügyesen helyezkedett közszereplő játszva pöckölne ki a mellényzsebéből, de egy néhány tízezres közepes városunk költségvetésében sem lenne megerőltető összeg – de hagyjuk most ezt a vonalat. A fő ok, amiért fontosnak tartottam egy terjedelmesebb reagálás közzétételét, Virág Iván fejtegetésének egy olyan része, amelyet érdemesnek tartok teljes egészében ide idézni:

„Úgy kalkuláltam, hogy egy jól működő klub legalább tíz, fizetett alkalmazottat feltételez! Hogy ne a levegőbe beszéljek: ide tartozik a klubvezető, a vezetőedző (szakmai vezető), a három korosztályos csapat (U17, U15, U13) edzője, a kapusedző, a masszőr, az orvos (eseti megbízás) és egy „média-munkás”. Inkább kevesebbet számolok, mint többet, amikor azt mondom, évi 20 millióval kalkulálok. Miközben kérdezem, a külföldi elitkluboknál is csak ennyi edző van?”

A fentieknek nemcsak a mondandója, hanem a cikk struktúrájában elfoglalt helye is fontos: a szerző ezekkel a tételekkel kezdi a felsorolást, felismerve, hogy hatékonyan működő keretek és személyi bázis nélkül komoly eredmény nem várható. Pedig a listából hiányoznak az erőnléti edzők, esetleg egy pszichológus, és lehet, hogy egyetlen „média-munkás” kevés volna a teljes körű reklám, marketing, szervezési és közönségkapcsolati feladatok ellátására. Ráadásul itt csak az állandó alkalmazottak szerepelnek, noha sejthető, hogy eseti megbízások keretében felmerülhet jogi, biztonsági, pénzügyi jellegű tanácsadás szükségessége is. A másik oldalról viszont bizonyos szolgáltatásokat (vagy azok egy részét) megfelelően kiválasztott szponzorok (például egy fitneszterem vagy egy orvosi magánvállalkozás) is elláthatják, ami költségcsökkentő tényező, még ha kezdetben jelképesek is az összegek.

A korrekt elemzést végig olvasva, magam sem tudom mással lezárni ezt a reagálást, mint a cikk szerzője, és ez végül is nagy dicséret a mai klubvezetők számára: „Nem is értem, a jelenlegi elit klubjai hogy vannak még talpon…”