Mindenek előtt megelégedéssel szögezem le, hogy szemben a nyolc év előtti próbálkozásommal, amikor mindössze néhány hónapon át, az őszi szezon közepéig sikerült fenntartanom a magyarországi nagypályás női labdarúgás iránti érdeklődésemet, ezúttal ez legalább egy teljes szezonra kiterjedt. Nyilván nem csak én magam változtam a két kísérlet között, de a megfigyelés tárgyát képező terület is; az utóbbi vita nélkül pozitív irányban.

Mondhatná valaki, hogy volt is honnan… Igen, és még van is hová. És bár egyértelmű, hogy a világ bizonyos más tájain a fejlődés üteme meghaladta a hazait – erre mind válogatott, mind klubszinten elég sok bizonyítékot láthatott, aki figyelemmel kísérte az elmúlt mintegy tíz hónapot – mégsem lehet szerintem azt mondani, hogy a távolság csillagászati volna. Kétségtelen, hogy nagyon sikeres volt az elmúlt nyári Európa-bajnokság, a jó helyszínválasztás következtében kiemelkedően sok néző lehetett tanúja sok magas színvonalú mérkőzésnek. Láthattunk élő adásban női BL-mérkőzéseket is, a feszültség és izgalom azokon is jelen volt. Ezek azonban az ünnepnapok, amelyek a valós képnél kedvezőbbet festenek a csapatokról.

Rendszeresen belenézek hétvégenként a német női Bundesliga legérdekesebbnek ítélt, egyenesben közvetített mérkőzéseibe, majd megnézem a gólösszefoglalókat, és nem mondhatnám, hogy mindig el lennék ájulva a látottaktól. A csapatok összetételén látható, hogy működnie kell valamiféle megalapozott kiválasztási és szűrési rendszernek, amely révén nagyjából már bakfis korban kiderülnek egy-egy labdarúgó pályafutást tervező kislány majdani fontos mutatói. Ebben a mezőnyben nem igazán látunk alacsony kapusokat és belső védőket, túlsúlyos játékost pedig végképp nem. Még egy dolog biztos: a pályára kerülő játékosok a megtanulható alapokat egyénileg is idejében elsajátították, a kapcsolódó csapatrészek és a teljes csapat is készség szinten alkalmazza a betanult sablonokat mind az építkezésben, mind a rombolásban – de igazi kreativitást még a vezető hármason belül is csak néhány, első sorban légiósként alkalmazott játékos képes belevinni a játékba.

A bajnoki mérkőzéseik nem durvák, mégis viszonylag sok a sérülés. Tudvalevő, hogy a nők fájdalomtűrése általában nagyobb, mint a férfiaké, ezért a sérülések súlyosságának kívülről való megítélése során fennáll a laikus néző tévedésének lehetősége. Ugyanakkor nagyon ritka a szándékosan túl kemény ütközés vagy szerelési kísérlet: az ok inkább az ütemtelenség, a ritmus elvétése, vagy egyszerűen fizikai ügyetlenség. Ez a magyar mezőnye is érvényes, és szerintem van még legalább egy további hasonlóság, de ennek szenteljünk egy külön bekezdést.

A női Bundesligában is nagyon ritka nem hogy a kiemelkedő, de az akár elfogadható induló sebességgel rendelkező játékos. Azt hihetném, hogy ennek az oka talán a nemek közötti eltérő testtömeg-eloszlás, és/vagy talán a lábizmok fejleszthetőségének határai – de máris van egy élő cáfolat. Ha végignézzük a jelenleg érvényes világrekordok listáját az atlétikai sprint számokban, akkor azt látjuk, hogy a női világrekordok szabadtéren a férfi csúcseredmények 88-90 %-át, fedett pályán 92-95 %-át érik el. Az induló sebesség különösen nagy szerepét mutatja, hogy az eltérés annál kisebb, minél rövidebb a táv. Természetesen hitelesebb volna minden távon mondjuk az első 100 nyilvántartott eredmény átlagának összevetése, de már ez is mutat valamit: azt, hogy az induló sebesség megfelelő gyakorlatokkal fokozható. Természetesen az elérhető javulás mértéke egyénenként eltérő, ami viszont a minél alacsonyabb életkorban történő kiválasztás fontosságára mutat. Legyen ez a fent leírt területre vonatkozó végkövetkeztetés, amelyet értő módon kiaknázhatnak különösen olyan sportklubok, de akár a válogatottak is, ahol a sportszakemberek munkáját képzett orvosi stáb és/vagy jól felszerelt mérő és értékelő rendszer segíti.