Kedvelem Virág Ivánnak kedvenc témája, a magyar női labdarúgás tárgyában írt cikkeit. A tapasztalt szakújságíró szemével látja meg és láttatja az olvasókkal az adott időszak fontos problémáit. A feldolgozás módjában egy régebbi újságíró iskola jellemzőit vélem felfedezni: nem megy el érzéketlenül a sokak figyelmét vonzó, erős információtartalmú jelenségek mellett, de nem ragad le a szenzáció szintjén, a bulvár stílusnál, hanem igyekszik a tapasztaltakat lehetőleg minden oldalról körüljárni. Sokakkal ellentétben, ha konfliktusba ütközik – és ezen a „pályán” ez nem annyira ritkán történik –, akkor mindig felmutatja a békés megoldás lehetőségét.

Most, amikor a meccsek nem a pályákon, hanem a színfalak mögött folynak, több cikkben is igyekezett objektív módon nyomon követni a helyzeteket, lövéseket, öngólokat, lehetséges cseréket, kifejtette többesélyes véleményét a kapitányi karszalag lehetséges viselőjéről. Felvetette természetesen a játékvezető és az ellenőr felelősségét is. Az utóbbi napokban megjelentetett cikkeiből idézek alább egy-két megállapítást, dőlt betűvel megformálva, és hozzá téve a magaméit. (Itt most csak zárójelben említem meg, hogy az ismereteimet tovább szélesítik és mélyítik B. Nagy Zoltánnak ugyanebben a témában közreadott észrevételei is, amelyekre azonban előre láthatóan egy másik bejegyzésemben térek majd ki.)

„Sajnálom, hogy a játékosok nem kaptak feladatokat, hogy nem készültek a ciklus elején olyan mérések, vagy akár környezettanulmányok, amelyeknek az eredményei ma összevethetők és érvként használhatóak lennének. Így mindenki csak a szemére hagyatkozhat – de talán az sem véletlen, hogy mindenki ugyanazt látja: túlsúlyos, hol motiválatlan, hol megfélemlített játékosokat, megkérdőjelezhető taktikát, játékszerkezetet, válogatási elveket.”

Nem kell külön bizonygatnom, mennyire egyetértek a felvetés első felével, hiszen egy korábbi itteni bejegyzésemben („Tucat kérdés(ek) a magyar női fociról”) feltettem tizenkét „költői” kérdést bárkihez, aki képes és hajlandó lehetett válaszolni. Közöttük volt ez is: „A kötelező sportorvosi jóváhagyáson kívül léteznek-e rendszeres egészségügyi, fiziológiai vizsgálatok, idősoros állapotfelmérések a klubokban, a válogatottakban (a felnőttekre, de különösen az utánpótlásra)?” Ugyanezt a témát egy másik szempontból is felvetettem itt a „Szponzorvadászat” című sorozatban, hiszen manapság már számos komplex egészségügyi magánvállalkozás működik, felszerelve a hasonló feladatok elvégzéséhez szükséges korszerű eszközökkel.

„Mindenkit óva intek attól, hogy két kapitális hibát elkövessen. […]A másik, hogy azt higgyük: a rendszer így jó, ahogy van, semmin sem kell változtatni.”

Sokszor hangsúlyozom, hogy kívülállónak tekintem magamat, így az információ-ellátottságom nyilván kevésbé teljes, mint a hosszú évek óta e világban élőké. Fenntartva ezért a tévedés lehetőségét, megkockáztatom, hogy a kérdés kicsit másképp merül fel. Nem az a kérdés, hogy a rendszer így jó-e, ahogy van, vagy változtatni kell-e. Szerintem talán vannak elszigetelt részrendszerek, de nem állnak össze zárt, logikus, komplex egésszé. Az pedig ismert, hogy a nagy egész annyira erős csupán, mint a leggyengébb láncszeme. Mivel az utóbbi napok észlelései szerint fontos szerepet játszik a dolgok jövőbeli alakulásában is az úgynevezett „ösztöndíj” kérdése, megpróbálok az üzleti élet területéről valamiféle analógiát találni, mint ahogy arra kísérletet tettem itt korábban, a „Korai Kánaán” című bejegyzésemben. Onnan idézek most:

„Két fél között akkor kerülhet sor bármiféle pénzmozgásra, ha

• léteznek mindkét fél által hivatalosan elfogadott, tartalmilag és formailag a hatályos vonatkozó rendelkezéseknek megfelelő dokumentumok (megállapodások, szerződések, teljesítési igazolások, jelenléti ívek, stb.), amelyek tételesen rögzítik a pénzösszegek átadását és átvételét megalapozó teljesítéseket és azok számonkérését;
• a pénzmozgásokat mindkét fél könyveli és a könyvelt adatok alapján eleget tesz az állammal szemben fennálló kötelezettségeinek (adók, járulékok, hozzájárulások).

Tekinthetjük a struktúrát úgy is, mintha az MLSZ-nek egy fővállalkozói (keret)szerződést kellett volna kötnie a saját női szakágával, amelyben Megrendelőként kitűzte volna az elérendő célokat, a számonkérés módját, megnevezte volna az ellenértékként nyújtandó összeget, a folyósításának módját és ciklikusságát. A női szakág pedig ennek birtokában további szerződéseket kötött volna mintegy 55-60 alvállalkozóval, a válogatott játékosokkal.”

„Miután az A-válogatott selejtezőjét már gyakorlatilag elbuktuk, nekem az is nagyon tetszene, ha „szétválna” az A-válogatott és az utánpótlás (U19, U17, sőt U16). Legyen külön stáb, minél több pénz az utánpótlásra, mert az lehet a reményünk!”

A felnőtt válogatott gyakorlatilag valóban lemondhat a 2015-ös kanadai világbajnokságra való kijutás reményéről, amit persze a csoportbeosztást ismerve senki nem gondolhatott egy percig sem komolyan. A további selejtezőkön szerintem egyetlen cél lebeghet a hölgyek és vezetőik szeme előtt: egyetlen mérkőzésünk alapján se vádolhassanak meg minket azzal, hogy sportszerűtlen eszközökkel részesítettük előnyben valamelyik ellenfelünket egy másikkal szemben. Minthogy a közvetlen remények elszálltak, sokan vélhetnék, hogy itt az ideje egy új csapat felépítésének, jussanak tehát szóhoz a továbbiakban a fiatalok. Nos, ennek én – egyetértve Ivánnak a teljes szétválásra vonatkozó javaslatával – nem lennék most a híve.

Mindkét fiatalabb korosztálynak megvan a maga nagyon fontos, egyúttal nem könnyű feladata, úgy vélem, hogy annak a megoldására kell koncentrálniuk. Abban azonban már visszafogottabb lennék, hogy a velük kapcsolatos reményeink mennyire lehetnek vérmesek. Egy korábbi bejegyzésemben („Előny vagy hátrány”) már utaltam azokra a talán nem véletlenül fennálló párhuzamosságokra, amelyek a két fiatal csapat ez évi teljesítményét jellemezték: csoportjuk legutolsó mérkőzéséig volt esélyük a továbbjutásra, azonban súlyos vereség lett a vége mindkétszer. Tegyük hozzá: hazai pályán. Két adatsor ugyan kevésnek tűnik általános érvényű következtetés levonására, de azért talán nem kellene elmenni a jelenség mellett. Annál is kevésbé, mert mindkét fiatal csapatunk jövőre is hazai pályán veselkedik neki ismét.

És ha már visszautaltam ennyi saját korábbi bejegyzésemre, ezt az alkalmat sem szalasztom el arra, hogy szót ejtsek a szerintem legfőbb hiányosságról. Jöjjön hát a vesszőparipám, ahogyan azt "A tragédiára várunk...?" című bejegyzésem tartalmazta:

"Várható, hogy a mezőny átlagából kiemelkedő két együttes egyikének kispadján sem fog ülni sem sportorvos, sem sportgyúró. Nem fognak ott ülni, mert eddig sem ültek ott egyszer sem. A hiányzásuk igazolt lesz, hiszen a bajnokság körülményeit meghatározó egyetlen dokumentum sem várja el tőlük a mérkőzéseken (és edzéseken) való részvételt. Frissítés: Az első pótolt mérkőzésen az egyik csapat kispadján mégis ült gyúró. A véletlenre van bízva, hogy nem történik olyan esemény, amely során esetleg egyetlen apró szakszerű mozdulat megtétele vagy elmulasztása jelentheti a különbséget élet és… inkább le sem írom.

Amennyiben a következő szezonban a nevezés elfogadása egy rajtengedély (licence) összes előírásának teljesítéséhez lesz kötve, szerintem feltétlenül szerepelnie kell ott, hogy a klub alkalmazzon olyan képesített sportorvost és/vagy sportgyúrót, aki minden mérkőzésen, edzésen és a csapat utazásakor is jelen van. Ha másképp nem megy, első lépésben küldjön az MLSZ minden általa rendezett bajnokság minden mérkőzésére egy "közös" szakképzett sportorvost, ugyanúgy, ahogyan kiküld három játékvezetőt. Közreműködésének költségeit az MLSZ-nek kell viselnie."