Egy másik bejegyzésben már említettem, hogy a magyar női nagypályás labdarúgás ez év elején napvilágot látott fejlesztési stratégiája, amely „77 pont” címen híresült el, elég részletes ahhoz, hogy realisztikus megvalósítási tervvé legyen átalakítható, akár már csak azzal is, hogy az egyes pontokhoz hozzárendelik a határidőt, a felelőst, esetleg a forrásszükségletet, a finanszírozás módját és az egyéb szükséges feltételeket.

Egy a baj: mindezt, sajnos, nem egy újonnan létesítendő, hanem egy meglevő rendszerre kell(ene) alkalmazni. Egy olyan rendszerre, amely korszerűtlen, amelyet erős személyi összefonódások befolyásolnak. Egy olyan rendszerre, amely a rég elhomályosult dicsőségből táplálkozni kívánó férfi labdarúgás árnyékában, annak összes taszító vonását átvéve vegetál.

Az ipar és szolgáltatások területéről vett analógiával: egy lerobbant, düledező szervizműhely rendbe hozására, legsürgetőbb feladatainak elvégzésére összpontosul minden energia, holott már nagyon sokan tudják, hogy hatékony munka és eredmény csak egy zöldmezős beruházással érhető el.