Az előző nap különösen termékeny volt, huszonnégy óra alatt hat vagy hét új bejegyzés szövegét véglegesítettem és tettem közzé a nagyközönség számára. Ezzel bő nyolc hónap alatt több mint 90-re nőtt a „Kisasszonyfutball” nevű blogomban elhelyezett rövidebb-hosszabb észrevételek száma. Amikor az első néhánynak a beírása után észleltem, hogy nincs reagálás, megnyitottam szintén „Kisasszonyfutball” néven egy közösségi oldalt, és minden blogbejegyzésemet megosztottam oda. Azt ugyan elértem, hogy viszonylag sokan rendre kifejezték a tetszésüket, érdemi reagálást azonban továbbra is csak nagyon ritkán kaptam. Meg is szűntettem a közösségi oldalt.

Hoztam az ötleteket, néha bevallottan elrugaszkodva – no nem a lehetséges jövőképek egyikétől, csak a provinciális, visszahúzó, „asztat-úgyse-birod-megcsinyányi” magyar valóságtól. És abszolút nem fűzött hozzá továbbra sem senki semmit. Nem álltak a mondandóm mellé, mert egy outsidertől jött, fogalmuk sem volt, ki vagyok. És nem hoztak érveket ellene sem, mert fogalmuk sem volt, hogy viszont ki lehetek. Pedig a tartalmukból, a stílusukból egyértelműen ki kellett derülnie, hogy a női labdarúgás különböző területein működő szakembereket kívántam volna bevonni a vitákba. Hát az nem sikerült, nagyon nem. Elgondolkodtató volt, hogy vajon miért vallottam kudarcot.

Az okát ugyan nem találtam meg, de mintha felsejlett volna egy mód arra, hogy egyeseket szóra bírjak. Megpróbáltam személyesen közelebb kerülni egy-két klub középvezető szintű alkalmazottaihoz, utána járni egy-két soha le nem írt, de közszájon forgó történetnek a nem nagyon távoli múltból. Fokozatosan megismertem tehát néhányukat… És a helyükre kerültek a válaszok. Fenntartva a kivételnek járó tiszteletet:… (és innen kétféle stílusban folytatom).

1. … ez a társaság mindentől be van tojva, ami egy kicsit is eltér a megszokottól. Ennek a társaságnak nem érdeke a tisztánlátás, mert még valaki talán a piszkot látná meg. Ennek a társaságnak még a sokat hangoztatott „templom-egere” hazugság ellenére is sok a félnivalója, mert sok a veszíteni valója. Ülnek hát és hallgatnak, mint szarvasgomba a fűben, egymást nem kézen fogva, hanem egymás markában tartva, jól összekapaszkodva, nehogy valaki befurakodhasson a bennfentes bulijukba.
   
   És közben, mintha minden rendben volna, folyik egy sportág nyílt színen, előre megfontolt szándékkal, hétről hétre ismétlődően megtörténő lejáratása, kigúnyolása, amelyet fellengzősen úgy hívnak, hogy „a magyar nemzeti bajnokság legfelső osztályának bajnoki küzdelmei”. Fel nem fogom, hogy a lányok nem veszik észre, mihez asszisztálnak. Elolvastam többüknek is a saját maguk által megfogalmazott válaszait a kérdéseimre, közöltem is őket. Bármely olvasó tanúsíthatja, hogy ezek a hölgyek műveltek, okosak, jól látják a saját korlátaikat is. Lehet talán, hogy a hangadó felnőtt focista lányok be vannak avatva egy-egy kis mellékbuli erejéig, hogy tartsák a szájukat? Különösen a Krőzusként osztogatott „ösztöndíjak” (ugyan mire ösztönöztek…) megszűnése után? Akik meg még nincsenek, alighanem azok is hamarosan be lesznek? Persze ezt nem mutathatják, helyette hétről hétre szorgosan igyekeznek mímelni egy, a többségük számára abszolút ellenjavallt sportágat.
   
   Nos, tisztelt társaság, ez is mind lepereg rólatok? Marad továbbra is a néma csend, a dagonyázás az amatőrizmus langyos mocsarában, persze kínosan fenntartva egyfajta látszatát egy majdani ígéretes fejlődésnek? Mert aki mindezt objektív módon nézi, csak visszaesést tapasztal, akár az által is, hogy egy helyben topogunk, miközben a világ eltotyog mellettünk.
   
   
2. … [sajnos, nem másolhatom ide a második fajta folytatást a jegyzeteim közül, mert a hangnemük megalapozott sértődésekre adhatna okot. Elnézést.]

Tudom, hogy sok kamaszlány olvassa a beírásaimat, sokukat névről ismerem. Tudom a velük való nyílt beszélgetésekből, hogy képesek pontosan megérteni a legárnyaltabb utalást is. Gyerekek, nem kell feladnotok a szeretett sportágatokat, mert bármilyen csillogónak festik is a jövőt, akik abban érdekeltek, és bármilyen sötét lesz is valójában, mindennek ellenére: van ki út!