Még egy óra sem telt el azóta, hogy a magyar női labdarúgóbajnok ismét nem jutott fel a Bajnokok Ligája főtáblájára. Ez a tény fordította a figyelmemet arra, hogy a Markó-Turtóczky-Schumi triumvirátus uralkodásának öt éve alatt a három magyar válogatottnak (felnőtt, U19, U17) sem sikerült egyszer sem kvalifikálnia magát a fontos sorozatok végső fázisába. Nem gond, ítélkezhetnek az MLSZ-ben, hiszen szemernyivel sem nyújtottak rosszabb teljesítményt, mint a korábbi tíz év alatt az elődeik. Ha pedig ez így van, akkor gond nélkül meg lehet hosszabbítani a megbízásaikat, és gond nélkül tovább lehet emelni a válogatottakra költhető pénzügyi forrást; jó lenne tudni, legalább nagyságrendileg hol tart ez az összeg. Egy biztos: megéri például az Egyesült Államokból haza-, majd visszaröptetni a kispadot terhelő játékosokat, hiszen az ilyen kiadások megnövelik a költségbázist, biztosítva a jövő évi pénztámogatás további növelését.

A mintegy nyolc éve nagy hangon bevezetett reformelképzelések közül nagyon sok megvalósult, vagy megalapozott remények vannak a majdani megvalósulásra, kivéve kettőt: mind a nemzetközi szereplés, mind a legfelső szintű bajnokság színvonala elkeserítő, kiábrándító. Lehet a terület felelőse képzett politológus, nincs olyan szöveg, amely minderre magyarázatot adna. Persze, ne becsüljük le előre a nagy magyarázó mestert…

Na jó, idáig megpróbáltam az abszolút nulla teljesítménnyel szemben visszafogott lenni. Most azonban elég ebből. Ha senki más nem, én mégis megkérdezem: meddig fogja ez a bizonyítottan minden hozzáértést nélkülöző trió, plusz a hozzájuk számolható csapatonként hat-nyolc-tíz fős stáb, plusz az adminisztratív irányító testület összes tagja mindenféle elszámolható labdarúgó-eredmény nélkül szopogatni a nagy fejőstehén MLSZ tőgyét?