1. Helyzetfelmérés

Az MLSZ által szervezett bajnoki versenyrendszerekben résztvevő korosztályok közül a legfiatalabb U15-ös csapatok a 2013/2014 szezonban hat földrajzi régióban, régiónként 6 vagy 7 benevező csapattal szerepeltek (36-an fejezték be a bajnokságot). Az alapszakaszban két teljes fordulót játszottak, ami csapatonként mindössze tíz (10) bajnoki mérkőzést jelentett a szeptembertől májusig tartó alapszakaszban, de csak akkor ennyire sokat, ha nem volt visszalépés.

A 2014/2015 szezonban párhuzamosan folyik majd egészpályás („haladók” részére) és félpályás („kezdők” részére) bajnokság. Mivel életbe lép az MLSZ azon rendelkezése, hogy mind női, mind férfi NBI és NBII osztályú felnőtt csapat csak akkor nevezhet a saját bajnokságába, ha indít U15-ös leány csapatot legalább az egyik bajnokságban, hamarosan kiderül, hány U15-ös leány csapattal kell számolni. Várható, hogy a népesebb félpályás bajnokságban ismét meglesz legalább a tavalyi 36 csapat, illetve hat régió. Arról még nincs döntés, hogy megtartja-e az MLSZ az eléggé vitatott „középdöntő” állomást, vagy egyéb konstrukciót vezet be. A régiónként legfeljebb nyolc (8) csapat a két teljes forduló alatt legfeljebb 14 mérkőzést játszik szeptember eleje és május vége, vagyis több mint 8 hónap alatt. Ez rendkívül kevés, a fejlődésre gyakorlatilag alkalmatlan.

2. Megoldási utak

Klubonként változik, hogyan növelik a játékosok rendszeres terhelését, hogyan oldják meg a fejlesztésüket, játékban tartásukat. Ott van a futsal – talán szubjektív, de nem tartom igazán hasznosnak a nagypályás játékosok szakmai fejlődése szempontjából – a tornák, vegyes alkalmi rendezvények, edzőmérkőzések, stb. Ilyen rendszertelen foglalkoztatás esetén sem a szakmai munka, sem a pályaszükséglet, sem az eszköz- és költségoldal gyakorlatilag nem tervezhető. A klubok számára ez káoszt, összevisszaságot teremt; hol fölösleg képződik játékosból, edzőből, hol meg hiány. Mindenképpen a tervszerűségre, rendszerességre, ciklikusságra kell törekedni.

3. Részvétel kettős versenyrendszerben

Számos klubnál régóta gyakorlat, hogy a tehetségesebb vagy egyszerűen a jobban ráérő, a terhelést jobban elviselő játékosok a sajátjuknál eggyel magasabb korosztályban is viszonylag rendszeresen játszanak. Ez a szó eredeti értelmében azért nem tekinthető valódi kettős versenyrendszerben való részvételnek, mert számos tényezőtől függ, hogy az adott játékost mikor veszik igénybe a sajátjánál magasabb korosztályban. Szakmailag sem különösebben szerencsés, ha egy játékos a fizikai, pszichikai szintjénél magasabban levő – erősebb, gyorsabb, jobban ütköző, nagyobb lövőerejű – játékosokkal van egy pályán, akár az ellenfél, akár a saját csapatában. Ráadásul edzeni nyilván nem fog egyszerre mindkét csapatban, így kevésbé ismeri a saját társainak adottságait (melyik a jobbik lába, hová kéri az átadást, jó-e a fejjátéka, milyen a labdakezelése, stb.).

Mi jellemzi ezzel szemben a valódi kettős versenyrendszert? Nézzük sorra.

1. A játékos csak és kizárólag a saját korosztályában játszik, mindig ugyanazokkal a társakkal meccsel és edz.
   
   
2. Két alapvetően eltérő bajnoki rendszerben vesz részt. Ez elérhető úgy, hogy a teljes csapat „átmérkőzik” két vagy több szomszédos régiónak egy adott közös földrajzi területéből kialakított „eltolt régióba”.
   
   
3. Sokkal egyszerűbb, ésszerűbb, az egységes Európának jobban megfelelő és számos járulékos előnnyel járó megoldás, ha a határ menti régióba tartozó csapat egyszerűen párhuzamosan benevez a határ túlsó oldalán folyó külföldi bajnokságba, akár annak alacsonyabb osztályába is. Ha ez a rendszer kölcsönös, akkor mindenki jól jár vele. Erre az elgondolásra épül az alábbiakban kifejtendő „speciális U15-ös klubmodell”.
   

4. Speciális U15-ös klubmodell

Ebben a modellben alapesetben nem minden magyar U15-ös csapat képes részt venni, mivel abból a feltételezett előnyből indul ki, hogy a határhoz való közelség miatt csökkennek az utazási költségek. Ha ez a klubmodell megvalósul, akkor jellemzően nem vertikálisan fog terjedni, vagyis nem egy adott klubon belül veszi azt át az U17 és a felnőtt, illetve az U13, U11 csapat, hanem horizontálisan: egyre több határhoz közeli klubnak kifejezetten az U15-ös részlege veszi át. Mivel így fokozatosan egyre nagyobb halmazt érint a konstrukciónak minden azonos jellemzője, a gazdasági életből ismert „nagyobb piacméret” előnyeit nyújtja a résztvevőknek.

Célszerű mindazonáltal betartani a fokozatosság elvét. Ha bebizonyosodik, hogy az elgondolásban egy vagy több súlyos, figyelembe nem vett buktató van, akkor jobb, ha ez még kis létszámú résztvevő esetén derül ki. A projektet tehát lépcsőzni kell, amit ismét csak a bevált módon tehetünk meg: először egyetlen pilot-klubra, a második lépcsőben 4-6 „bővítő” klubra, majd a harmadik lépcsőben az összes jelentkező klubra játsszuk le a folyamatokat.

Természetesen döntő lehet, mely klubot választjuk ki a pilot szerepre. Neki számolnia kell azzal, hogy kezdetben a feltételei nem lesznek még annyira kedvezőek, mint a már bejáratott, stabilizálódott harmadik lépcsőben. Ezért az úttörő klubnak speciális központi támogatást kell kapnia attól a szervezettől, amely a projekt mellé áll.

5. A támogatók köre

Most érkeztünk el a projekt kulcskérdéséhez. Ennek részletezése ebben a stádiumban még nem időszerű, csak néhány általános elv kifejtésére szorítkozhatunk: megemlítjük, hogy honnan, milyen célú, és milyen jellegű támogatás származhat. Az alapelvek nem újak, magam is érintettem már mindezt ugyanebben a blogban, a négy részes „Szponzorvadászat” sorozatomban.

• A FIFA-nak és az UEFA-nak a női labdarúgást támogató, pályázati alapú projektrendszere számos, egymást kiegészítő és egymás eredményeire építő módon segíti a női (de elsősorban a leány) labdarúgás terjedését, körülményeinek javítását. A honlapjukon elérhető "Women Soccer Development Programme" ismertetőt érdemes akár szó szerint lefordítani és terjeszteni.
  
  
• Az Európai Unióban léteznek olyan, már működő pályázati projektek, amelyek egyszerre segítik a sportoló és a tanuló fiatalságot. A 15 év alatti labdarúgó lányokra természetesen mindkettő vonatkozik.
  
  
• A saját ország(ok)nak is megvan a maguk konkrét pályázati rendszere, lásd például Magyarországon a TAO szisztémát, ám az annyira bonyolult, hosszadalmas, túlszabályozott, és ennek ellenére (vagy éppen ezért...) annyira korrupció-esélyes, hogy meg kell kísérelni elkerülni.
  
  
• A vállalkozói szféra többféle módon működhet közre: mecenatúra, szponzoráció, TAO, vagy a cég saját termékeinek ill. szolgáltatásainak ingyenes vagy kedvezményes használatra bocsátása (pl. energia)
  
  
• Magánszemélyek is támogathatnak sportegyesületeket a személyi jövedelemadójuk 1%-ával.
  
  
• Létező forma a játékosok által fizetett havi tagdíj, amit viszont jó lenne megszüntetni, mert a családok anyagi helyzetétől függően diszkriminál.
  
  
• Jelentős lehet az önkormányzati támogatás, csak sajnos nagyon „szimpátiafüggő”: a személy elmozdításával egyszerűen megszűnhet.
  
  
• Tisztán állami támogatás is elnyerhető, mindenekelőtt infrastrukturális fejlesztésre.
  
  
• A sokirányú sportkapcsolatok (férfi klubbal, más sportággal közös pálya konstrukció, több leányfoci klub közös bérleménye vagy tulajdona, stb.) is eredményezhetnek financiális támogatást.

6. Összegezés

Sajnos, a női labdarúgó egyesületeknél, bármilyen formában működjenek, közös és általános gond a pénzhiány. Ráadásul, érthető okokból, a rendelkezésre álló forrásokból arányaiban általában annál kevesebb jut a klub, szakosztály vagy szakág egyes részeire, minél fiatalabbak az oda tartozó sportolók. Az itt éppen csak megemlített projekt alapelveiről átfogó, lehetőleg minden részletre kiterjedő szakmai, jogi, pénzügyi, de akár társadalompolitikai vitát volna célszerű folytatni mind a szakemberek, mind a laikusok széles körében, mielőtt a részletes kidolgozást megkezdenénk. De hogy lesz gyümölcse, azt a „Ladies & Balls” nevű csoport – amely egyelőre csupán egy közösségi oldal, de jóval messzebbre mutató konkrét tervei vannak – biztosra veszi.