Ebben a bejegyzésben, amely szándékaim szerint részemről alighanem az utolsó a magyar felnőtt női labdarúgás témájában (tudom, ígértem már ilyet...), nem fogok kertelni, vattába csomagolni a véleményemet. A két legkritikusabb pontot veszem sorra, nagyon röviden. Mindkettőről számos alkalommal írtam már, de most talán sikerül új borsószemeket a falra hánynom a korábbiak helyébe.

Az egyik serpenyő

Nem a hírhedt újságírói balanszírozás mondatja velem, hanem asaját tapasztalatom alapján őszintén elismerem: a Női Bizottság vezetője irigylésre méltó munkabírással, nagy körültekintéssel, az általa gondozott terület iránti érezhető odaadással végzi a munkáját. Néha csak a megérett gyümölcsöt látjuk, mint például a bajnokság vagy a kupa nevének értékesítése, és csak találgatni tudjuk, mennyi háttérmunka lehetett mindehhez szükséges. Az ismételten felmerülő kifogásokra, bárkitől eredjenek is, nagy türelemmel, kulturáltan reagál, az általa gondozott médiafelület naprakész, informatív, az élénk látogatottsága megalapozott. Érzékelhető a bizottság más tagjainak is pozitív hozzájárulása a fejleményekhez – és körülbelül itt fejeződnek be a dicsérő szavaim.

Sportorvos, sportgyúró

Akárhányszor felvetettem ezt a témát a szezon során, mindannyiszor egyféle volt a válasz. Felidézem, hogyan fogalmaztam. „Meggyőződésem, hogy egyetlen labdarúgó mérkőzésnek sem volna szabad megkezdődnie, amíg a felelős személyek meg nem győződnek arról, hogy mindkét kispadon szakképzett sportorvos és/vagy sportgyúró foglal helyet.” És a válasz így hangzott: „Számold ki, mennyibe kerülne ez!”

Akinek csak ennyire telik, az fontolja meg: szigorú rendelkezések írják elő, hogy minden tömeges rendezvényen legyen jelen ügyeletes orvos. Bármikor történhet azonnali, szakképzett beavatkozást igénylő esemény nemcsak egy vagy több játékossal, de játékvezetővel, edzővel, nézővel, rendezővel, sőt: a másik csapat orvosával is. Ki fogja majd pénzösszegre konvertálni, ha az említettek közül bárkivel helyrehozhatatlan tragédia történik? Miért huny szemet az MLSZ a saját, jóváhagyott fejlesztési elképzeléseiben rögzített nevezési feltételek be nem tartása fölött?

De tovább is van, mondom még. Miért tűri el az MLSZ, hogy a sokszoros bajnokcsapat egy olyan sík terepen rendezhesse meg a bajnoki mérkőzéseit a temető és a vasút között, ahol nincs egyetlen falikút, egyetlen budi, elektromos csatlakozópont, internet, amelyet a mentősök képtelenek gépkocsival megközelíteni? Mi indokolja, hogy változatlanul benne hagynak a Versenykiírásban homályos, önellentmondó, stiláris és nyelvhasználati konvenciókat felrúgó megfogalmazásokat, hogy nem törekednek a dokumentum egységes, konzekvens grafikai képének kialakítására? Csodálkoznak, hogy felteszem a kérdést: „Meddig merészelik még ezt a bulimeccs-sorozatot a Nemzeti Bajnokság legfelső osztályában folyó reprezentatív bajnokságnak nevezni?”

Szuperdöntő

Azoknak, akik ezt a fajta lebonyolítási rendszert kiötlötték, rábólintottak, beterjesztették és hatályossá tették, hatalmas szerencséjük volt, hogy a most zárult szezonban egyetlen helyosztó párban – különösen az első és hetedik helyezést eldöntőben – sem fordult meg a végeredmény. Teljesen ésszerűtlen ilyen mértékű kockázatot belevinni a rendszerbe! Nem volna szabad úgy eldönteni a legfelső osztályból való kiesést (aminek a következményeire alább ki sem térek) és a magasabb pénzdíjjal és nemzetközi szereplési lehetőséggel járó, a játékosáramlási döntéseket befolyásoló bajnoki címet, hogy eltöröljük a rájátszást befejező szomszédos csapatok közötti akármilyen nagy pontkülönbséget!

Mi a helyzet egy normális (esetleg rájátszással végződő) bajnoki szezon esetén, ha nagyjából már tavasz közepén látható, melyik csapat lesz a bajnok? A klub vezetőinek módjuk van idejében elkezdeni a felkészülést a nemzetközi szereplésre, szükség esetén kiszemelni a játékosállomány megerősítéséhez szükséges labdarúgókat, tárgyalni a támogatókkal a szerződések meghosszabbításáról, esetleg a korábbinál is jobb feltételekkel. Dönteniük kell arról, képesek lesznek-e megtartani a drága vendégjátékosukat, és a döntést közölniük is kell vele. És mi a helyzet most? Minden ilyesmiről csak „feltételesen” szabad megállapodniuk, mert két balul sikerült meccs, vagy két ordító játékvezetői tévedés miatt minden a kútba eshet – és ez majd csak június elején derül ki… És persze ugyancsak június elején kaphat észbe a végig másodikként kullogó ellenfél: „Te jó ég, bajnokok lettünk, segítség!”

Tudom, hogy – más semleges megfigyelőkkel akár egybehangzóan – írhatok én akármit, a dolog már a jövő szezonra is el van döntve, és a rábólintók rá is bólintottak. Már nem kérdezem, meddig merészelik még ezt a bulimeccs-sorozatot a Nemzeti Bajnokság legfelső osztályában folyó reprezentatív bajnokságnak nevezni. Most már tudom a választ: akármeddig…